Már megint egy állat… Most tényleg semmilyen agytorna nem kellett, egyszerűen ez volt posztom alanyának a marketingesek által ráaggatott neve. De nem csak a reklámokban elhangzó tigris, hanem a típust jelölő igencsak hangzatos GTO név is sokat tett azért, hogy a kocsi felhívja magára a figyelmet. GTO, azaz Gran Turismo Omologato. Az olasz elnevezés nem mást jelent, mint hogy a jármű alkalmas GT (Grand Tourer) kategóriában versenyzésre, és a kocsi nevét nem titkoltan a Ferrari 250 GTO-ja "ihlette", ami elég ambiciózus elképzelésekről árulkodik. A gyártó "finoman" arra utalt, hogy nagy teljesítményű élményautó a portékája, és itt a valóságban inkább a teljesítményen, mintsem leheletfinom technikai megoldásokon, vagy a kiváló manőverezhetőségen volt a hangsúly.
Posztom főszereplője az a kocsi, amit a tengerentúlon egy évtizedes divathullám elindítójaként tartanak számon kategóriája egyik legnépszerűbb darabjaként. Pedig amikor 1964-ben a GM Pontiac divíziója piacra dobta a kocsit a GM nem gondolta komolyan, hogy ennyire sikeres lesz, mint ahogy erre utalnak az autó megszületésének előzményei is. Az egész úgy indult, hogy a GM úgy döntött, kiszáll az autóversenyzésből. Ez pedig a Pontiac számára felért majdnem egy halálos ítélettel, mivel az autóversenyzés mindig is jelentős szerepet játszott a divízió marketingjében. Csakhogy egy bizonyos John Delorean (Ugye ismerősen cseng a név? Ekkor éppen a Pontiac főmérnöke volt) vezetésével - némileg a cég döntésével szembemenve - egy olyan autó tervezésébe fogtak, amely a versenypályáról az utcára viszi ki a "teljesítménymámort". Egy egyszerre nagy teljesítményű, de bárki számára könnyen kezelhető, és nem utolsó sorban vagány kinézetű autót szerettek volna alkotni. Célközönségnek a jelentős vásárlóerőt képező dolgozó fiatalokat szúrták ki, akiknek a kocsi alkotóinak víziója szerint fontos volt a kocsi teljesítménye, sportossága.
A recept látszólag egyszerű: végy egy dögös formájú széria modellt (lehetőleg kupét), és rakj bele egy akkora hat, vagy nyolchengeres motort, amekkorára még rá lehet csukni a motorház fedelét, a súly és a fogyasztás meg kit érdekel? Az olajválság, vagy nyersanyaghiány és a recesszió fogalma ismeretlen volt, a vásárlóközönség meg mást se szeretett volna, mint fogyasztani. Ez volt az amerikai autóipar aranykora (és későbbi hanyatlásának okozója…) Nekem nem is az erőforrások mérete, teljesítménye dobogtatja meg a szívemet, hanem az, hogy egyszerűen a gyártók a óceán túlpartján csak úgy ontották a dögös formaterveket. Túl vagyunk a néha öncélú, barokkos, máskor meg űrhajókat idéző motívumokon, a formatervezők ontják a letisztult, de szemet gyönyörködtető kocsik terveit.
A GM mérnökei nem a semmiből teremtették az autót, olyannyira, hogy a formatervvel se bíbelődtek olyan sokat, hanem a már létező Pontiac Tempest-et vették elő és tettek bele egy nagyobb, nyolchengeres motort. A vevő lényegében egy opcionális motor és váltóválasztással juthatott hozzá a GTO-jához némi felár kifizetése ellenében. A „csomagon” belül is létezett egy 6,4 literes és egy 6,6 literes motorváltozat, és az „alap” GTO három sebességes váltóján kívül lehetett négy sebességes, vagy automata váltóval és dupla torkú sportkarburátorral is rendelni az autót. Így egy GTO ára 3500 és 4500 dollár között mozoghatott, ami nem volt elérhetetlen ár egy átlagos amerikai polgár számára. A két motorváltozatú GTO modell ára között pusztán néhány száz dollár volt a különbség, de persze a különböző extrák árát szintén ki kellett fizetni. És éppen abban, hogy viszonylag könnyen megfizethető volt a kocsi ára, és – persze nem ingyen - tetszés szerint lehetett a felszereltséget/műszaki tartalmat variálni, rejlett a siker kulcsa. A „trükk” pont az volt, - ahogy azt az egy év múlva megjelenő Mustang koncepcióját megalkotó Lee Iacocca is felismerte (korábban?) -, hogy az amúgy megnyerő alap változat olcsósága miatt az emberek sokat költenek majd extrákra, és így „apránként”, de ugyanúgy kifizetik azt az árat, ami egy autón elvárt (extra)hasznot megtermeli.
Valahogy nem ilyen sofőröket társit az ember a kocsihoz... :)
Annak ellenére, hogy az autó egy megfizethető, utcára szánt tömegtermék volt, még mai szemmel is bődületes teljesítményre képes: a legerősebb változat 348 lóerővel büszkélkedhetett, és a korabeli tesztek alapján legyorsulta a Ferrari 250 GTO-t (7 mp alatt ért el a
És egy apró geg, amivel kapcsolatban csak most esett le a tantusz: A GTO váratlan népszerűség miatt természetesen hamar megszülettek a követők is. A korábbi bejegyzésemben írt Ford Fairlane sem volt más, mint egy gyors reakció a Pontiac sikerére, ahogy erre ott utaltam is. Amikor azt a posztot írtam, mosolyogtam rajta, de igazán nem értettem, hogy pontosan mire utalt az oda feltöltött brosúrák között az a fotó, melyen a Ford motorházteréből egy tigrisfarok kandikál ki, alatta a felirattal: „Hogyan kell Tigrist főzni?” Hááát… volt önbizalma a Fordnak az biztos, és lehet, hogy volt a Ford Fairlainnek a GTO-nál erősebb motorváltozata, de… elég csak, ha összevetitek a két autó kiállását, megjelenését, és sejthető, hogy a tigris miért nem főtt meg igazán…
És akkor, ahogy az lenni szokott, rátérek posztom igazi tárgyára. Pontosabban tárgyaira, mert a korábbi bejegyzésekkel ellentétben most nem egy kisautó lesz terítéken, hanem mindjárt hat, igaz csak két évjárat és két gyártó alkotásai. Na, vajon melyik az két legismertebb cég, melyek felvállalták az amerikai izomautókat teljes vállszélességben? Elég kézenfekvő a válasz: Hot Wheels és a Johnny Lightning. Szóval, mint azt régebben említettem, egy időben kicsit rácsúsztam a Hot Wheels spéci kiadásaira, és ennek a tendenciának lenyomatát láthatjátok lentebb, sőt, azóta sikerült a Johnny Lightning-ok mellőzésével kapcsolatos "szent fogadalmat" is megszegnem. Haladjunk időrendben, ugorjunk vissza 1964-be, és nézzük, mihez kezdett a felkapottabb kisautógyár a kocsival.
Na ugye, hogy ugye!?! Ehhh.. Ha minden Hot Wheels így nézne ki! Ez egy kifejezetten igényes próbálkozás a HW részéről, érezni lehet, hogy odatették magukat. Na persze, azért nem sikerült teljesen megtagadni önmagukat, de a Hot Wheels univerzumon belül szerintem ez egy nagyon jól sikerült darab. A kisautó a 2006-ban kiadott, és sok egész jól sikerült darabot felvonultató „Ultra Hots” sorozatban debütált a cég palettáján, és mindjárt háromféle verzióban. De a sorozatban megjelent többi változat „szekérkerekei” nem igazán passzolnak a kocsihoz, igazán kár értük.
Őszinte leszek: sajnos nem volt abban a szerencsében részem, hogy láttam volna egy igazi Pontiac-ot is, így csak fotók, meg videók alapján tudok véleményt formálni. Én úgy ítéltem meg, hogy a kocsi arányait, formáját szépen eltalálták. A színválasztás nem biztos, hogy gyári színvariációt tükröz – a fenti fotó egy vászontetős kivitel – de engem nem zavar, így is életszerű. Külön plusz pont, - bár véletlen egybeesés - hogy ilyen „redline” gumikkal az igazi kocsit is lehetett rendelni, így azon túl, hogy jól mutatnak, még valósághűek is. Sajnos a nagyobb hátsó kerék mániáján nem tudott túllépni a HW, de az eltérő kerékméret valahogy nem olyan feltűnő, vagy zavaró. A kisautó festése csodás, tetszik, hogy az ablaktörlőkre, és az oldalsó ablakkeretekre is jutott egy kis „króm”, ez nagyon sokat dob a játékon (?). A kifestett embléma és típusjelölés a kocsi oldalán pedig autentikus. Egy mondatban: pont annyira és úgy lett a kocsi kifestve, ahogy kell. A kasztni öntvénye sajnos az első sárhányónál az éleken nem a legtökéletesebb, kissé hepe-hupás (a fotókon szerencsére nem látszik), ezen felül más komoly minőségi panaszra nem ad okot a miniatűr.
A beltér részleteit nem vitték túlzásba, a műszerfal formája azonban utal az eredetire, és én ennyivel már beérem. A kormány végre nem egy egybeöntött placsni, bár láttam már finomabb darabokat. Viszont most sem sikerült teljesen a mutatvány, mert az elhelyezése elég esetlen lett, nagyon belóg és túl nagy lett (az ülésen nem maradna hely a vezető combjainak, szinte az ülésen van). Ez legyen a legnagyobb baj… Ami viszont tényleg nem túl elegáns, az a szélvédő kivitelezése. Tipikus Hot Wheels kórban szenved: nem értem miért, de eszméletlen vastag és ez sajnos pont az első szélvédőn jön ki a legjobban. Elég illúzióromboló. A már említett ablaktörlők kiöntése és kifestése viszont szép megoldás. A kisautó motorházfedele a gyártó színvonalához mérten meglepően szépen nyílik és illeszkedik, és a motor kidolgozottságára sem lehet panasz. Nyilván nem egy Greenlight, vagy Auto World minőség, de egy ilyen (félig-meddig) játékhoz mérten szépre sikeredett, szóval egy ötös alát simán benyesek az ellenőrző könyvébe.
Mielőtt áttérnék a következő évjáratra, bemutatom e blog első Johnny Lightning-ját is. Tudom, hogy tettem még itt a komentek között is olyan fogadalmat, hogy "Villám Jánost soha!", de sose mondd, hogy sose... szóval elgyengültem, elhajoltam már egy ideje :). Csak sajnos e blogot hanyagoltam el annyira, hogy finoman szólva sincs szinkronban kis gyűjteményem alakulásával...
De térjünk is vissza a konkrét kisautóhoz, mert megéri! A Johnny Lightning univerzumán belül ez nem egy túl igényes darab, azaz nincsenek gumikerekek, nincsen színes belső, két színű festés, stb, stb... Ezt a kisautót egy 10-es szettből szedtem ki. Az ilyen szettek pedig általában nem a csúcs kategóriát reprezentálják a gyártók palettáján, ellenben gazdaságos a beszerzésük :).
Ennek ellenére azt gondolom, a fotók magukért beszélnek, a miniatűr Pontiac hozza azt a szintet, ami miatt szereti mindenki a JL-t. Mint minden JL kisautónak, ennek is fém az alja, és aprólékos a részletek kifestése (minimális pontatlanság azért van), ízléses és kellően részletes a beltér. A motortér kidolgozottsága nem ver fényéveket a Hot Wheels-ére, de egyáltalán nem rossz. Egy gyenge pontja van a kisautónak, a felniket kissé csálén sikerült a kerekekbe beillesztenie a gyártónak, így ha gurul a kisautó, olyan látszatot kelt némelyik kerék, mintha nyolcas lenne benne. Pedig nem gurul ám rosszul... :)) Szóval simán felveszi a versenyt a Hot Wheels-féle verzióval.
Sajnos nem lőttem a két kisautóról egyszerre fotót (igazából majd' másfél hónap telt el a két fotózás között), de higgyétek el, talán a képekről is átjön, hogy teljesen más a két gyártó megközelítése. A Johnny Lightning eleve sokkal decensebb megközelítéssel nyúl a megformázott autókhoz, és általában jobban odafigyel a részletekre. Az ő verziójuk sokkal filigránabb, és valamivel kisebb is a Hot Wheels-éhez képest. Ennek ellenére a Hot Wheels mégis nagyon érezte az autót, - és ez már teljesen szubjektív dolog - a maga masszívságával valahogy jobban megragadta az autó karakterét. 
Ennyit a ’64-es Pontiac megformálásáról, mindegyik szívemnek, szememnek kedves darab, ugorjunk.
Igazából ez a ’65-ös modell volt az, amit bármi áron a gyűjteményem részeként szerettem volna betudni, más kérdés, hogy közben szerencsésen „becsúszott” a ’64-es. Amilyen könnyen beesett az egyébként mára hasonlóan egyre ritkább és nehezebben beszerezhető fenti ’64-es, annyira megszenvedtem az egy évvel későbbi verzió modelljeinek beszerzésével. Közben rájöttem arra a nagy igazságra is, hogy a gyűjtésben nem az a kihívás, amikor egy-egy darabot kívánunk becserkészni, hanem az, amikor teljességre törekszünk. Ugyanis kinéztem magamnak a ’65-ös modell 2006-os "Holiday Rods" (exkluzív, karácsonyi ünnepekre időzített sorozat) kiadásban megjelent darabjait, de még véletlenül sem lehetett egy eladótól megvenni őket, továbbá tetézte a kihívásokat, hogy sikerült két gyári selejtbe is belefutni (ezeken már nyomott áron, de legalább túladtam). Szóval kész anyagi csőd volt a történet, és hát így sem sikerült teljesen tökéletes darabokra szert tennem, bár a gyártási hibák egyszerűen majdnem mindegyiknél azonosak. Egyszerűen arról van szó, hogy a Holiday Rods sorozat tagjai tényleg ünnepek előtti hangulatban készülhettek… Ugyanis ugyanezen modell "Classics" sorozatból birtokolt darabja meg egyszerűen tökéletes. De nézzük végre a részleteket.
Hot Wheels viszonylatban pazar a kisautók látványa. Ízléses, dögös, csúúúcs! Távolabbról... Mintha nem is ettől a gyártótól származnának, annyira kidolgozottak, ugyanakkor megvan bennük az a masszív anyagérzet, amiért jó érzés a Hot Wheels fém aljú kiviteleit kézbe venni.
Csak ismételni tudom a ’64-es modell jellemzőit, bár annak már-már etalon szintjét nem üti meg… Igaz, a beltér meg valamivel jobban sikerült. A bézs belső mindig közel állt a szívemhez, bár nem tudom, hogy ilyen szín összeállítású beltérrel valóban gyártották-e a modellt. Az igazi meglepetés számomra a műszerfal, kormány, oldalkárpitok kidolgozottsága volt (amikről nem sikerült egy normális fotót sem lőni... :)).
A motortér kidolgozottsága itt is teljesen elfogadható.
Tudom, hogy más gyártóknál ez mára sokszor alap, de a Hot Wheels-től ritka ez a fajta igényesség. Azért nagy csodára nem kell gondolni, egyszerűen korrekt és ízléses lett a végeredmény, még az állandó mániámat jelentő kormány is igényesre sikeredett. Na, így kell ezt csinálni!
A bajok inkább az öntvény minőségével vannak, a bal hátsó sárhányóívnél az kettőnél is ugyanaz az öntési hiba található a Holiday Rods-os daraboknál, és az első sárhányók felett ugyanazok a göröngyök vannak, mint a ’64-esnél.
És akkor jöjjön a desszert, a MEO-sok büszkesége.
A fentebb írtakkal ellentétben az egy évvel korábbi „Classics” szériában kiadott példány akár mintadarab is lehetne a MEO-n. Tökéletes a minőségét tekintve. Nem a szívem csücske a spectraflame festés (a sorozat többi tagjának színe szerintem giccs, engem a szaloncukrok csomagolására emlékeztetnek :)), de ez a szinte megfoghatatlan sötétlilás fekete szín (hivatalos nevén: spectraflame black) nagyon passzol az autóhoz a fehér dekorcsíkokkal egyetemben. A festés nagyon finoman lett felvíve, minden él, részlet tökéletesen kijön. Ugyanez igaz a mesteri minőségben felvitt apró feliratokra, melyek közül a motorháztetőn lévők - bár fotón sajnos nem látszik tökéletesen - a "Ram Air" rendszerű légbeömlőket hivatottak betűkkel jelezni. 
A beltér műanyaga mintha mindenütt vékonyabb lenne a későbbi négyes tagjainál tapasztaltaknál, és annak ellenére, hogy fehér, sokkal jobban kijönnek a részletek. Az az érzésem, hogy mintha egy évre rá a "Holiday Rods" sor kinyomásakor már megkoptak az öntőformák. Nem túlzás, de olyan finoman, vékonyan lettek kiöntve a kisautó részletei, hogy kézbe véve mindig elkap az érzés, hogy ez nem is egy Hot Wheels, hanem egy korai superfast matchbox :). A teljes illúzióhoz már csak az hiányzik, hogy a kisautó rugózzon, de tényleg. Viszont a motortér fedele nem nyílik, és a lámpák, ablakkeretek, ablaktörlők, légbeömlő, meg a hűtőrács festése is elmaradt. Érdekes, de ezen a klasszicizáló darabon e részletek kifestése nekem nem is hiányzik. Ja és a kerekek megválasztása is renden van, - bár a "Classics" sorban nincsenek gumiabroncsok - , egyszerűen jól állnak neki.
És akkor hol a folytatás? Mert az első Pontiac GTO modell 64-től 67-ig volt a gyártósoron, minden évben más, de hasonló karosszériával (ez a tempó ma sem jellemző). Elárulom, egyelőre sajnos nincs folytatás. Ennek pedig egyszerű oka van: a Hot Wheels a ’66-os modellt egyelőre nem formálta meg, a ’67-est meg ugyan már ’97-ben, de szerintem nagyon lazára vették az arányokat. Pedig az egy alap modell a Hot Wheels mindenkori kínálatában, szóval számtalan variánsa létezik. De valahogy nem az igazi, tényleg kár érte…esetleg egy próbát majd talán megér ez a változata, ha kijön. Azért terveim szerint nem fog megszakad a sor, ígérem lesz folytatás, csak valószínűleg már nem a Hot Wheels-től. ;) Addig is bőven akad posztolni való, remélem az időm is jobban engedi majd, mint mostanában...
Sok-sok fotó pedig itt!
