„Mi ez? Narancs. Ez az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.”
Vagyis inkább az enyém. :) Ez a párbeszéd ugrott be, amikor nagy nehezen kézbe vehettem azt a kisautót, ami e poszt megírására ösztökélt.
Régi vágyam volt egy majorette Fiat 127 megkaparintása, de a cél már-már elérhetetlennek tűnt. És hogy tetézzem az őrületet, természetesen csak patika állapotú, és lehetőleg narancssárga darabra fájt a fogam. Nagyon. Rájöttem, hogy egy „kicsit” magasra helyeztem a lécet, mivel a 127-esek nagyon ritkák, hát még a jó állapotúak. Méghozzá annyira ritkák, hogy eleve az is szerencse, ha néha napján egy-egy felbukkan az ebay-en, nem hogy narancsszínű… Jó pénzért persze mindent lehet, na de van az a pénz, amit nem vagyok hajlandó kiadni egy kisautóért. Szóval ilyen tényezők ismeretében állt a kisautó a vágyott darabok listám élbolyában. Tudtam, hogy valami kompromisszumot kell majd kötnöm, mert amit szeretnék, az irreális.
A kisautó megvétele eleve cifra volt. A francia ebay-en keresztül találtam rá, pontosabban nem is rá, hanem egy majdnem makulátlan kék majorette Simcára. (Rájen már közölt egy írást itt az övéről, és itt is van egy beszámoló. Egyszer én is megírom majd róla a saját igazságomat, meglátjuk.) A kis Simca teljesen irreális áron ment el. Ha elment volna, de nem ez történt, hanem két nap múlva egy értesítőt kaptam, mely arról tájékoztatott, hogy „van egy második esélyem” az általam ajánlott áron elvinni a kisautót, mivel az eredeti nyertessel nem jött össze az üzlet. Egy napom volt élni a lehetőséggel. Persze akkor már nem volt bennem az a mámor, mint licitáláskor, inkább a másnapi józanodás tüneteit produkáltam, úgyhogy egy kicsit hidegebb fejjel közelítettem a dologhoz. Ha már 7,-EUR a postaköltség, akkor úgy éri meg az egész, ha mást is veszek. És akkor megakadt mai posztom alanyán a szemem…. Citromsárgán, kutyástul. Tudtam, ha most nem, akkor egy jó ideig nem biztos, hogy lesz legalább egy ilyen állapotú 127-esem. Mert mint mindjárt látni fogod Olvasóm, igaz, hogy nem tökéletes az állapota, de szép, és biztos, hogy alig, vagy egyáltalán nem játszottak vele. Írtam hát az eladónak, és hosszadalmas alku után levette a licitoldalról a kisautót, és hozzácsapta a Simcámhoz. Így se volt olcsó mulatság a megszerzése, de fel tudtam magam menteni azzal, hogy a postaköltséggel beljebb vagyok.
Így lett nekem „magyar narancsom”, egy kicsit sárgább, kicsit kopottasabb… de az enyém. Ám azóta ha lehet, még jobban megszerettem az ízét, és gyűjteményem egyik legkedvesebb darabjaként tartom számon.
Magáról az autóról röviden annyit érdemes tudni, hogy a Fiat 127-es hasonlóan népautó volt, mit előző posztom alanya. Ez is egy hatchback, sőt, az olaszok első hatchbackje. Mivel akkoriban nem feltétlenül 3-4 éves modellciklusokban gondolkodtak az autógyártók, a kis Fiatot is sokáig gyártották. Az első szériát ’71-77-ig, majd '81-ig a másodikat, aztán ’83-ig a harmadikat, de ha hihetünk a wikipédiának, akkor mindvégig forgalmazták az eredeti 903 köbcentis motorváltozattal. És ez csak az olasz gyártás, mivel gyártották SEAT 127 néven a spanyoloknál, és gyártották Brazíliában is, egészen 1995–ig (!). Igaz, a későbbi változatok megjelenése már csak főbb vonalaiban emlékeztettek az eredeti változatra, a külsejét sikerült a „modernitás” oltárán szétbarmolni. Olaszországban 3.779.086 darab készült, Spanyolországban 238.166. 1972-ben Európában az év autója címét nyerte el, és rengeteget adtak el belőle meglepő módon a hollandoknál, dánoknál, finneknél és a skandináv országokban, ahol nagyon nagy kultusza van. A Totalcar is szívén hordja a kis olaszt, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy itt, itt és itt meg itt is foglalkoznak vele.
Ennyi felvezetés után térjünk is rá a kisautóra.
Hmm…. imádom :). Nem csak azért, mert személy szerint elfogult vagyok a majorette ezen (’70 – ’80-as évek elejéig tartó) korszakával. A játék formája egy kicsit bumfordi az eredeti mellett, és nem tökéletes annyiban, hogy laposabbnak hat az eredetihez képest, mivel gyárilag egy kicsit le lett ültetve. Másik hiba, amit felrovok a kisautónak, szintúgy a kerekeihez kapcsolódik, nevezetesen azok túlságosan mélyen vannak, túl rövid lett a nyomtávjuk. De a fentiektől függetlenül majdnem tökéletes az apróság, ennyi egy ilyen méretarányú játéknál még megengedett, a kisautó jellegzetes formáját, karakterét szerintem eléggé elkapták a franciák.
Az orr egy kicsit szélesebb a keleténél, de azok a ködfényszórók ütősek. A hűtőrácson alig észrevehetően, de ott a Fiat márkajelzés helye.
A francia cég ekkori játékautóira jellemző módon, posztom főszereplője is tele van olyan finom, apró részlettel, mely angol kortársaira sem igazán jellemző, és melyekért rajongok. Fél órát biztos el lehet tölteni a bogarászásukkal. Olyan finomságok ezek, melyeket ilyen megoldásokkal ma már senki sem dolgoz ki. Szó sem volt ekkor még arról, hogy a ma divatos módon mindent kifestenek, ellenben mindent kiöntöttek! Kezdve az oldalsó indextől a motorháztető szellőzőnyílásán át a rendszámtáblák számáig bezárólag.
A kormány formája valósághű, a műszerfal kevésbé… :)
A kis Fityónak sárga "ablaküvegei" vannak, ami korjelenség. Én nagyon szeretem, az egésznek még „retrósabb” hangulata van, olyan így a kisautó színvilága, mint a korabeli, enyhén besárgult lapú színes képeké… Mint általában a kor majorettjei, ez is pompásan rugózik (bár én ezt csak félve teszteltem egyszer), és korrekt módon gurul.
A gazdi kiszállt, Buksi bent maradt. Vessünk egy pillantást az ajtóra: kilincs, ablakemelő, fogantyú, oldalkárpit, hangszóró, térképzseb (rajta, hogy Fiat)….őrület!
A legnagyobb geg persze a hátsó ülésen búslakodó kutyus… A poén kedvéért az élethűség rovására mentek a franciák, hiszen a hátsó ablak nem lehúzható az eredeti autón. Valószínűleg annyira hiányzott a gazdi, vagy a menetszél kutyusunknak, hogy kiütötte a hátsó ablakot :).
A kedvenc, már-már elmebeteg részlet: a rendszámtáblát rögzítő csavarok is ott vannak!
Én mégis azt mondom, hogy ez nem érdekel, egyszerűen az egész kisautónak így kutyával, citromsárgán, szögletes mosollyal az elején van egy olyan fanyar, de mégis vidám hangulata, mely mindig mosolyt csal az arcomra, és minden hibáját feledteti.
Érdekes tény, hogy annak ellenére, hogy milyen népszerűségnek örvendett az eredeti jármű, játékként nem sok gyártó palettáján szerepelt ilyen méretben. Talán ennek, és a kor majorettjeire jellemző sérülékenységre vezethető vissza viszonylagos ritkasága. A Guisval és a Polistil – jellemző, hogy az egyik spanyol, a másik olasz márka volt - megformázta szintén az autót matchbox méretben, de azok még ritkábbak és egyben horror áron beszerezhetőek. Bár a korszak Polistil kisautói modelljei között van egy két igazi kuriózum, és általában jól is néznek ki, úgyhogy szívesen látnék közülük nem egyet a polcomon.... Más gyártók nem jeleskedtek a kocsi miniatűr megformálásában ebben a méretarányban, amit igazán sajnálok. Szívesen megnéztem volna, hogy mihez kezdett volna pl. a matchbox, vagy a Corgi ezzel a modellel. Jelen esetben azonban erre nem került sor, így nagyobb pedigréjű vetélytársak nélkül, ezzel az egész jól sikerült majorette verzióval kell beérnem.
Akik még szeretnének képeket nézegetni, lentebb találnak...
Szép május 1.-t Mindenkinek! :)
Az oldalsó index és a tanksapka is a helyén...
Tipikus majorette alj, látszik, hogy a tengelyek túl rövidek. Nem sok kilométert futott darab....
Giorgio, értem, hogy nagy a család, meg a 127-es motorja szereti, ha pörgetik, de nem volt túlzás 45 LE-höz ezt a Digue-t kikölcsönözni?!?
Si, si… ezzel a Sterckemannel talán megküzd a Fityó…