„Nézd, Jazz! Elegem van a menő klubokból, a menő kocsikból, a menő csajokból. Elegem volt a sok jóból. Téged akarlak!” – mondta a mára kultikus Ford Fairlane kalandjai c. film kalandjai főhőse a filmbeli történet vége felé a szíve választottja titkárnőjének. Mindenkit megnyugtatok, nem váltott témát a blog, csak valami hasonló gondolatmenet zajlott le bennem is, amikor e poszt főhősét először megláttam. Vannak szebb, finomabb, keresettebb darabok, de nekem ez a kocsi tetszett. Bár az autó sokkal inkább a névrokonához, - vagyis akinek szájából az idézett mondat kiszaladt – lehetne társítani, mint az egyébként visszafogott és elegáns titkárnőjéhez. De erről bővebben majd kicsit később …
Igaz, filmbeli főhősünk egy második generációs Ford Fairlane volánja mögül indul kideríteni egy rocksztár meglehetősen színpadias halálának okát, a blog főszereplője nem ez, hanem az ötödik generációs modell lesz. A Fairlane típus gyártását 1955-ben kezdték el. A Fairlane név Henry Ford birtokának nevéből lett összeolvasztva, amit Fair Lane-nek hívtak egy ír terület után szabadon, ahol a vállalat alapítójának édesapja született. A kezdettekkor még (amerikai viszonylatban) egy alsó középkategóriás kocsinak indult a típus, ami az idők során, ahogy az általában már akkor is jellemző volt, szép lassan megnőtt, és az ottani fogalmak szerint egy középkategóriás autó lett. Persze ez nem egy csapásra történt meg, a Fairlane fantázianevű típust az USA-ban 1970-ig 25 éven át tartotta életben a Ford, és ez alatt 7 generációt élt meg, melyek formájukban, motorizáltságukban is eltértek. A 6. generációt Argentínában még 1981-ig gyártották gyengébb motorokkal. Nagy vonalakban, ahogy múltak az évek úgy növekedett a méret, a löktérfogat és a teljesítmény. Mire az olajválság küszöbéhez ért a modell, már ott tartott a típus, hogy 7 literes V8-as motorváltozattal is el lehetett menni a legközelebbi kúthoz tankolni egy nagyot.
A most bemutatandó kocsi eredetije az 5. generációhoz tartozott (1966-1967), és annak is a GT verziója. A GT verziók alapból egy 1958-tól gyártott 390 CID FE gyári kódú, V8-as motorblokkal rendelkeztek (az FE Henry Ford fiára, Edselre utal), mely 6,4 literes és 335 lóerős volt. Kiadtak egy limitált szériát (57 darabot) nagyobb, 425 lóerős motorváltozattal is, mely 427 cubic inches, azaz durván 7 literes volt. 1967-ben a Fairlanek-en kisebb ráncfelvarrást hajtottak végre, és a motorpaletta is változott. A legtöbb újítás azonban számos szövetségi állam által elrendelt biztonsági előírás miatt került bele. Ilyen volt többek között az energiaelnyelő (teleszkópos) kormányoszlop, párnázott kormánykerék, puha belső berendezés, kétkamrás fékrendszer. (Mindezt a dátum ismeretében érdemes összevetni az előző posztomban írtakkal…. )
Ez a '66-tól '67-ig gyártott széria relatív sikeres volt a Ford történetében, de messze nem produkáltak sem az erősebb "izmosított" kiadás, sem az alap kivitelek bődületes eladási eredményeket. A GT/GTA széria relatív szürkébb eladási adatai részben arra vezethetőek vissza, a nagy vetélytárs GM ekkor forgalmazta a formavilágában hasonló, de jobb megjelenésű és még jobb teljesítménnyel bíró Pontiac GTO-jait, valamint ekkor még javában tartott a házon belül (is) mindent elsöprő Mustang őrület. Azt mondjuk én nem is értem, hogy mit akart pontosan a Mustang mellett a Fairlane sport változataival a Ford, de biztos volt rá valami ésszerű magyarázatuk. Nézzük hát a törpe mást.
Felvezetésként annyit, hogy aki már olvasta a bejegyzéseimet, annak feltűnhetett, hogy ez bizony az első amerikai „izomautó” e blogon, ami nem véletlen, mivel ez volt az első ilyen járgány a gyűjteményemben. Úgy is fogalmazhatnék, valahol itt kezdődött minden. Az eddig bemutatott kisautók hűen képviselik azt a vonalat, amit addig követtem, amíg ebbe a darabba bele nem futottam. Azóta egyfajta párhuzamos vonalon kezdtem el mozogni, mert szerintem ez két külön (ízlés) világ. Bennem sokáig erős fenntartások voltak (és vannak is) a Hot Wheels-ekkel, és az általuk megformált ’60-as, ’70-es évekbeli cirkálókkal szemben, de az biztos, hogy ez a darab kiválóan alkalmas arra, hogy az ember érdeklődjön, aztán belecsússzon komolyabban ebbe a végtelen univerzumba. Aki belegabalyodik a Hot Wheels, meg az amcsi autók világába, az hamar rájön, hogy itt aztán nincsenek határok, akkora a típusválaszték, a különböző (néha speciális, illetve limitált) kiadások, sorozatok száma. Úgyhogy inkább próbálok csak csipegetni a finomabb falatokból. Mindezt azért vetettem ide, mert gyűjteményem - néha nekem fájó - eklektikusságát leképezve bizony, még fel fog tűnni néhány ilyen járgány a blogomon.
Erre mondom azt, hogy egy korrekt, dögös orr... a lökhárító két szélén lévő index megformálása nem fájt volna.
A kisautó a Hot Wheels „Garage” sorozatában jelent meg. Azt gondolom, hogy ha nem is a legszebb darab a sorozatból, mindenképpen a jobban sikerültek közé tartozik. Jellemző módon a kisautó nem itt debütált, hanem az alap sorozatban, hasonló kék színben és festéssel, és a valósághoz jobban közelítő fekete belsővel. Aztán ahogy az a Hot Wheels-nél lenni szokott, jött a számtalan színvariáció. Ez a „Garage” kiadású darab az eredeti első megjelenéshez hasonlít leginkább, bár szerintem annak a fekete belseje valósághűbb, viszont annak sajnos az orra és az alváza egy krómozott műanyag elem. Külön erénye posztom alanyának a Hot Wheels spéci kiadásaira általában jellemző fém alváz és a gumiabronccsal ellátott kerekek. Végül is ez előbbi miatt tettem le a voksom a saját darabom mellett, na meg a felnik... Más különlegessége a „main line” verzióhoz képest nincs. Bár a korábbi gumikerekes Hot Wheels-ekre nem mindig jellemző, ez a darab kiválóan is gurul, mindenféle nyolcasok nélkül, és mivel jelentős súllyal bír, elég lendületesen teszi mindezt. Abba most ne menjünk bele, hogy megéri-e az alap kiadáshoz képest a kb. háromszoros ár, vagy sem (jelen esetben szerintem igen), illetve, hogy ennyi pénzért mit kapunk a Johnny Lightning-tól, vagy a Greenlight-tól (így nézve már nem biztos, hogy megéri). Személy szerint sosem tudom eldönteni, hogy ez most mennyire gyűjtői darab, vagy játék. Valahol a kettő között egyensúlyozik, inkább egy felturbózott játék, cinikus gyűjtői szemmel azonban fából vaskarika.
Ez szerintem szépre sikeredett. Bár itt nem látszik, de a lökös és a karosszéria találkozása, khmm... láttam már szebbet is :)
Ha viszont a fenti polémián túllépünk, és önmagában nézzük posztunk alanyát, akkor azt el kell ismerni, hogy kifejezetten pofás darab. A minőségérzetről leginkább a fent említett két extra, a fém alváz és a dögös felnikkel ellátott gumikerekek gondoskodnak, na meg az a bizonyos súly is nagyon(!) megvan. Egyszerűen jó érzés megemelni, a kisautónak van egy masszív, elpusztíthatatlanságot sugalló kisugárzása. Jelentem: a kisautóban van anyag... :) Persze az illesztések finoman szólva is hagynak kívánni valót maguk után, az első lámpáknál, vagy a hátsó lökhárítónál például szinte kriminálisak. Az ablakok plexije pl. olyan vastag, hogy nem igazán tudom elképzelni, hogy valaha is egy hajszálrepedés keletkezzen rajta. Tükrök, ablaktörlők természetesen még gondolat szintjén sincsenek, de ez a Hot Wheels esetén nem nagy meglepetés.
Nem látszik, de megsúgom: van minta a pizzakormányon... hurrá! :P
A belső kidolgozottsága is arról árulkodik, hogy ez inkább egy nyüstölésre szánt játék feldíszített változata. A Hot Wheels-re korántsem annyira jellemző módon teljesen autentikus a kisautó festése, a díszcsík, és az eredetin megtalálható szám - mely a motor térfogatára utalt - teljesen a helyén van. Ami tovább erősítette a kisautó iránti szimpátiám az a Hot Wheels esetén szinte ritkaságnak számító tény volt, hogy a kerekek hátul nem nagyobbak. Istenem, miért nem lehetne ezt másutt is erőltetniük?! Azt hiszem sokkal nagyobb Hot Wheels rajongó lennék...
Noha a kisautó teljesen új állapotban került hozzám, azaz én voltam, aki kibontotta a csomagolásból, a díszcsík "kopása" az egyik oldalt gyári (lásd legfelső fotó). Ez azért egy "extra" kiadás esetén már bosszantó, és később rá kellett jönnöm, hogy a gyártó "prémium" termékei esetén sem bírnak sajnos különlösen egyedi jelenségként a kisebb-nagyobb gyártási hibák.
Igaz, hogy sosem volt a legnépszerűbb, legdivatosabb muscle car a Fairlane, de amikor a bejegyzéshez anyagot gyűjtöttem, az olvasottak, látottak alapján bennem az a kép alakult ki, hogy a tengeren túl igazi kultautó lett belőle. Nem nagyon tudok róla, hogy más gyártó is felvette volna a palettájára a típust, így nagyon konkurenciája sincs a kisautónak, ha valaki "menő kocsik" helyett kicsiben őt akarná. Nekem tetszik ez a tipikus '60-as évekbeli, szélcsatornát sosem látott, dögös, de az évtized korábbi trendjeihez mérten már letisztultabb, tipikus forma. Záró összegzésként azt tudom mondani, hogy engem az autó formája ragadott meg legjobban, érdekes módon a kisautó relatív durvasága nem zavaró, valahogy passzol az eredeti korántsem finom karakterikájához. Szóval ez nem egy híres, mindenki által ismert, vagy különleges eredetit megformáló, vagy tökéletessége miatt kuriózum kisautó, de nekem ez kellett... ilyen ez a popszakma.
Nagyobb felbontású képekért klikk ide. Akik meg nem nyomkodnak, hanem görgetnek, lentebb nézegethetnek még képeket.
Húzzátok ki a pénteket! :)
Itt azért látszik, hajszálpontos illesztésekről nem beszélhetünk:
Ha még nem említettem volna százszor, fém az alja... De jó ezt egy 2011-ben gyártott modell esetén leírni!
Valami hasonló kék színben tényleg gyártották:
Néhány korabeli reklám:
